Ursula Prinz: Gedő Ilka

Gedő Ilka neve ismeretlen volt számomra, azelőtt, hogy felkértek, hogy tartsam meg ezt a megnyitóbeszédet. Átnéztem a róla készült monográfiát, és még azután is minden nagyon idegen és különös volt számomra. Nem tudtam ugyanis semmiféle összefüggést találni a látottak és magyar művészet általam korábban megismert alkotásai között. Aztán nekiláttam az olvasásnak, újra megnéztem a képeket, és akkor ezek a képek már nagy hatással voltak rám.

 

Megértettem: Gedő Ilka a magyar művészet történetében is kívülálló. Nehéz megérteni művészetét, ha az ember semmit sem tud az életútjáról, amely természetesen szorosan összefonódik Magyarország történetével. 1921-ben született Budapesten, itt töltötte el az életét és itt is halt meg 1985-ben. Mindössze egy évet töltött Párizsban, 1969-1970-ben. Gedő Ilka nemcsak magyar volt, hanem asszimiláns zsidó is, egy német-magyar szakos gimnáziumi tanár és irodalmi fordító lánya. Korán kezdett el rajzolni, figuratív, gyakran ironikus vagy elgondolkodtatóan szomorú önarcképeket. Ezek a negyvenes években keletkezett önarcképrajzok tragikusan magányos művészetének kiemelkedő pontjai. A grafikák szemlélése közben Daumier-re vagy Toulouse-Lautrec-re gondolhatunk, de eszünkbe juthat Munch vagy Giacometti is. A művész élete egyes időszakaiban magánoktatásban részesült. Egy szemesztert töltött csak el a budapesti művészeti főiskolán. A negyvenes években kapcsolata volt a Budapest közelében található Szentendre művésztelepével. 1944-ben a család a budapesti gettóba került, életben maradt. Egyébként azonban a gettóban eltöltött idő egy olyan korszak volt a művész életében, amelyet sosem említett. 1945-től folyamatos kapcsolatban állt azzal a képzőművészekből, irodalmárokból és filozófusokból álló csoporttal, amelyik tükrözte a kor intellektuális Budapestjének világát. De hamar dilemmává vált számára az akkori modern absztrakció és a saját maga figuratív festői és rajzmódszere közötti ellentét. Ez ösztönözte arra, hogy a Kállai Ernő műkritikussal kapcsolatba lépjen, és írt is neki egy levelet, amely azonban nem vált különösebben ismertté. Miután 1949-ben a kommunista rezsim korlátlan hatalomra tett szert, Gedő Ilka hirtelen elhatározta, hogy többé nem fest és nem rajzol. Tizenöt évig kitartott döntése mellett. Nagy lemondás volt ez, amelynek szerteágazó okai voltak: nem csupán az, hogy az alkotó szembekerült modern kortársai művészetével, akik nem vették jó néven, hogy Gedő Ilka a lakása közelében lévő gyárban munkásokról készített rajzokat, hanem az általános politikai helyzet is, és a művészet ezzel járó politizálódása is, valamint az is, hogy női művészként nem érezte úgy, hogy elismerik. Épp ezt a különös problémát, tehát azt, hogy női művész, tette gyakran témájává, és nemcsak írásaiban, hanem mindenekelőtt a nagy számú önarckép-grafikáiban, amelyeken, többek között terhesként is ábrázolva önmagát, megrázó, néha azonban ironikus módon demonstrálta szellemi és lelki állapotát. Ettől kezdve teljes egészében a családjának szentelte magát, és önként vállalt elszigetelődésbe menekült. Tanárként sem akart tevékenykedni, hanem Jakob Böhme misztikájához fordult, Kafkát, Rilkét és Thomas Mannt olvasta és lefordította Goethe színelméletét magyarra. Részben a szocialista realizmus primátusa elől nyugatra menekült barátok révén kapcsolatba került a nyugati gondolkodással. Folyamatosan foglalkozott az irodalommal, többek között az egzisztencialista, Albert Camus írásaival is.

 

 

Amilyen hirtelen hagyta abba az alkotást, olyan váratlanul folytatta a negyvenes éveinek közepén. 1964-ben kezdett el újra festeni, gyakran korábbi olajképek és rajzok alapján. A képek ekkor is erősen az én reflexiójára épültek, és ekkor is erősen grafikusak voltak, ám mégis a szín határozta meg őket. Gedő Ilka ebben az időben kibontakozott művészetének ismét semmi köze nem volt a kor Magyarországán kialakuló művészethez, például annak a Lakner Lászlónak érzékien festői trompe l`oeil-festészetéhez, aki már olyan régóta itt él nálunk Berlinben, vagy Molnár Sándor Malevicset, Kandinszkijt és Mondriánt követő irányzatához, vagy a késői hatvanas évek nyugati inspirációi (happening, a koncept művészet és a hard-edge) nyomán tevékenykedő fiatal generációhoz. Bár a nyugati művészet a hetvenes és nyolcvanas években az irodalom és kiállítások révén, ideértve egy 1981-ben budapesti kiállításon bemutatott amerikai festészetet is, láthatóvá lett és inkább testközelbe került Magyarországon, Gedő Ilka a saját, a főáramtól eltérő stílusát követte. 1980-ban állíthatott ki először hivatalosan. Igazán ismertté viszont csak a halála után, az utóbbi tíz esztendőben lett. A késői kilencvenes években került olyan nemzetközileg jelentős múzeumok tulajdonába számos munkája, mint a British Museum, a Magyar Nemzeti Galéria, a Tel Aviv-i Israel Museum és a düsseldorfi Museum Kunst Palast. 2003-ban Hajdu István és Bíró Dávid kiadásában átfogó monográfia és oeuvrekatalógus jelent meg művészetéről.

 

 

 

Gedő Ilka tulajdonképpen semmit vagy nagyon keveset tett azért, hogy munkáit megismerjék. Az irodalom és a bábszínház inkább foglalkoztatta, mint a művészeti élet főárama vagy néhány kivétellel az összes többi művészkolléga. Rilke nagyon kedves volt számára. Csodálta Francis Bacont, ám úgy, hogy ennek a festőnek egyáltalán nem érződik a hatása Gedő Ilka művészetében. Ez a rendkívül művelt művész visszavonultan élt, és az alkotásnak szentelte magát és félelmei felé fordult: élete végéig, 1985-ig folyamatosan ez utóbbiból táplálkozott művészete. De persze nem sajnálta önmagát. Soha el nem apadó öniróniája ebben megakadályozta. Az önarckép továbbra is fontos szerepet játszott művészetében. Néhány maszk, néhány virág – ezek a kedvenc témái – maga is rejtett önarcképnek tűnik. Nincs semmiféle reális világban megtalálható előképe ezeknek a virágoknak és maszkoknak. Sokkal inkább kitalált vízióról, vagy még pontosabban, megélt, látott vagy megálmodott dolgokra való visszaemlékezésről van szó. Különösképp a maszk-képeknél gondolok olykor egy pillanatra James Ensorra, mert Gedő Ilka képein a groteszk iránti vonzódás is néha felmerül. A művész által festett kertek és rózsakertek, perspektívától megfosztott ábrázolásukban úgy hatnak, mintha szőnyegekről lenne szó, könnyedek és mégis rögszerűek. Ennek legfontosabb oka a gyakran barnás, földszínű színekben keresendő. Ezek az emlékezetben felvillanó képek virágként ábrázolják az embereket vagy fordítva is, olyan virágokat ábrázolnak, amelyek embereknek látszanak, sőt úgy tűnik, hogy cselekednek is. Néhány kép Paul Kleere emlékeztet. Érzelmi töltés tekintetében sok mű könnyedsége, érzékenysége és költőisége nagyon is közel kerül a festői költészet ezen mesteréhez. Ezek között ilyen festmény a Háromszögek felvonulása, amely vidám naivitásában ugyan a gyermekrajzokat idézi fel, de természetesen, éppen úgy ahogy Klee képei, mesteri módon megkomponált. Gedő Ilkánál az organikus textúra fonódik össze konstruktivista elemekkel. A késői művekben pedig ismét felcsendül a szecesszió hangja is. A töredezett keveredik szürrealisztikus elemekkel. A tükröződések újabb értelmezést kölcsönöznek a "realisztikusnak", vagy pontosabban, a szürreális világnak, kicserélődik a "fenn" és a "lent": a kép témáját a művész elidegenítve jeleníti meg. A nagyon csodált Van Gogh is nyomot hagyott Gedő Ilka alkotásaiban. A festmények gyakran úgy hatnak, mintha grafittikről lenne szó vagy pasztellszerű felületeket jelenítenek meg. Ezt a benyomást az olajképeket uraló grafikai elemek keltik. Álruhák, maszkok, átfestések, titkos szimbolika határozza meg ezt az életművet, amelynek tragikus elemeit még a legdíszesebb és legszínesebb műveken is kénytelenek vagyunk észrevenni. Hiszen a látszólag privát és intim hangulatú művekben is egy generáció adott időszakkal kapcsolatos érzései és élményei mutatkoznak meg–mindez egy olyan női művészben sűrűsödik össze, aki éppen annyira kételkedik önmagában, mint amennyire öntudatos és képes az önmeghatározásra. Akármennyire is erős volt a belső emigráció, Gedő Ilka mégiscsak része maradt a világának. Nem azért nem csatlakozott a bevett művészeti irányzatokhoz, mert nem ismerte őket, hanem azért, mert végül is megfogadta azt a tanácsot, amelyet Kállai Ernő adott neki egy 1949-ben írt rövid levelében: "...azt ajánlanám, hogy csak a saját szemét, látását kövesse és a saját szívére hallgasson... Ne törődjék a hiperokos aktualitás-hajszolókkal, a sznobokkal, akiknek Van Gogh «túlhaladott álláspont», és akik szerint Picasso, vagy az elvont művészet után «kell igazodni»."

 

Gedő Ilka mindig a saját szívére hallgatott, és később megtalálta a csakis rá jellemző egyéni stílusát, és most, jóval később, a megérdemelt hírnevet is.

 

De azonosulni csak azzal a kenyeret sütő péklánnyal tudott, aki a fiatalon, harminchét évesen öngyilkosságot elkövető, híres magyar költő, József Attila versében tűnik fel, és akinek ez a most megnyíló kiállítás a mottóját köszönheti: "a cselédlány könnye a kovászba hull".

 

Fordította: Bíró Dávid